|
1. A mostani kerek évforduló jó alkalmat ad arra, hogy olyasvalamivel emlékezzünk Bessenyei Ferencre, ami csaknem olyan fontos helyet foglalt el mind magánéletében, mind pályájában, mint a színház: a versekkel. Feri maga mondta: „A színpadot az idő kiveheti alólunk, de a költőket nem veheti el tőlünk soha.” Ahhoz képest, hogy Feri milyen sokat szavalt, és hogy ezek nagy részét fel is vették, meg is tartották, a videómegosztó csatornákon mégis kevés felvétele hallható. Ezeken az oldalakon sok szép, ismert vers, amiket Bessenyeinél jobban senki nem tudott elszavalni, más színészek, sőt civilek tolmácsolásában található csak meg.
1994-ben a televízió több verset is közölt Bessenyei Ferenccel, a „Költők társaságában” című műsorban. Ezt az összeállítást Feri saját bevezetőjével kezdte, amit a televízió csak az első sugárzáskor, de az ismétlésekben már nem adott le. Pedig, amit Feri ebben elmondott, azt tananyagként kellene oktatni. Mintegy háromperces beszédében saját szavai melle mások gondolatait is hozzátette – olykor kissé átírva –, valamint mintegy az elmondottak illusztrálására egy egész verset is elmondott, ezt is – szokása szerint – kissé átírva és cím nélkül. Beszéde egészen felkavaró, és pontosan 30 évvel ezelőtt még mély hatást is keltett – igen félő, hogy napjainkban már kevesek lesznek, akik megértik, és még kevesebben, akik meg is szívlelik.
Feri a bevezetőben elhangzó vers – Ady Endre „A hőkölés népe” – előtt először Arany János „Kozmopolita költészet” című verséből idéz egy mondatot, majd nem sokkal később Németh László Ady Endréről írt tanulmányából több gondolatot is.
»A költészet önmaga a legkedvesebb az életben. A költészet az együttgondolkodás veszélyes boldogságát jelenti: az együttgondolkodást a világgal. Arany János arra tanít: "És ne gondold, hogy kihalnak sújtott népek hirtelen, amíg összezeng a dalnok s a nemzeti érzelem." – A költők olyanok, mint "egy székesegyház jól-rosszul kifaragott szobrai, nem lehet őket levenni a párkányról, mert mindegyik mond valamit, és együtt mondják ki a templomot".
Ezek között a szobrok között különösen kell szeretni Adyt. "Nem minden írónak van joga, hogy azonosítsa magát a népével, Adynak volt. Ő a magyar sorsot magából beszélte." Szánalma és haragja összefogja a népet és önmagát. Ő a magyar, a történelem vele történik, és kétségbeesésében ezt mondja: "Erőnknek nincs célja, céljaink mögött nincs erő, a jobbak szándéka és a nép sohase találkoznak. A tehetség eleve elítélt, a nép elhagyott. S Ady magára ismer: szörnyeteg nép ez. Lelkesedését mindig idegenek nyargalták meg, melankóliájába mindig idegenek eresztgetik élősködő csápjaikat. Felcicomázzák a nemzeti önérzet szalagjaival, de országában nincs egy zúg, ahol gondolkozóba eshetne nyomorúsága fölött. Irodalma, tudománya, politikája nem azért van, hogy lássa, hanem hogy ne lássa helyzetét. …. A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, de a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.
Azért nem a legkedvesebb az egyik vagy a másik, mert mondom: együtt mondják ki a templomot. A nemzeti önérzetet ők építik bennünk, politizálni tőlük tanulunk, szeretni tőlük tanulunk.
A színpadot az idő kiveheti alólunk, de a költőket nem veheti el tőlünk soha. Ők őrködnek a lelkünk, emberméltóságunk, nyelvünk tisztaságán, mert ez a nemzeti létezésünk föltétele. Ők tanítanak meg bennünket arra, hogy Magyarországon magyarnak lenni nem faji kérdés, kezdve Szibinyáni Jánk – Hunyadi Jánostól Petrovics – Petőfi Sándorig, hanem erkölcsi magatartás kérdése, vagyis egy nép sorsához illő magatartás. Akinek emberméltósága megköveteli, nyugodtan a lelke homlokára írhatja ezt a mondatot: Egy nép sorsához illő magatartás. Ebben benne van "hazádnak rendületlenül", meg az "itt élned, halnod kell" erkölcsi parancsa.
A vers kell az életedhez; ahány verset elmondtál, annyi verset írtál, mert csak úgy lehet érvényesen elmondani, ha átengeded az életeden. A színész kultúráját, nyelve tisztaságát a versnek köszönheti, és ez a kultúra minél erősebb, annál gyöngédebb – a kultúra soha sem támad!
Így gazdagítanak bennünket ezek a versek, segítenek kiszűrni a rendet, a harmóniát ebből a halállal határolt emberfájdalommal benépesített életből. És hogy a színész ne a Sátán prófétájaként működjön.«
A felvétel ITT hallgatható meg
Feri youtube csatornájára a mostani évfordulóra – eddig – a következő felvételek kerültekfel:
Ady Endre: Köszönöm, köszönöm
Ady Endre: A hőkölés népe
Juhász Ferenc: A virágok hatalma
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Rákóczi nóta
Bessenyei Ferenc gondolatai a költészetről
Feltéve: 2024. december 27. és 30.
2. Örömteli hírrel folytatom a megemlékezést: Feri
halálának évfordulója kapcsán a „királyi” televízió csatornáin egymást érték a „Bessenyei-filmek”: És nemcsak az ismert Zsurzs Éva-rendezések, hanem mások is: két héten keresztül naponta olykor három tévéfilmet is láthattunk vele. Ez nagy öröm volt, és egy kis kárpótlás a sok Bessenyei-tévéfelvétel törléséért.
És örömteli módon is folytatom: Felteszek a honlapra néhány szép verset Ferivel, köztük kevésbé ismerteket is.
Elsőnek a 28 éves korában elhunyt Ányos Pál (1756-1784) pálos szerzetes, tanár és költő 1782-ben szerzett „Hiv barátnak hivétől fájdalmas elválása” című versét.
Másodikként egy szintén katolikus költő (ezt azért emelem ki, mert a magyar írók, költők túlnyomó része protestáns, mint ahogy élete első felében Balassi is az volt), Balassi Bálint (1554-1594) versét: „148. zsoltár”.
Ezt követi József Attila (1905-1937) istenes verse, a „Nem emel föl” címet viselő megrázó költemény, melyet a költő halála előtt pár hónappal írt.
Befejezésül pedig Váci Mihály (1924-1970) „Méltó hatalmat” című versét. Váci Mihály „a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig, Magyarország ünnepelt és legtöbbet szavalt kortárs költője volt, de a 80-as évektől kezdődően kultusza fokozatosan eltűnt”. Hegedűs Géza (1912-1999) író, műfordító 1976-ban ezt írta róla: „Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.”
Azért idéztem ilyen hosszan Hegedűs Gézától, mert Ferinek nyilván ugyanez volt a véleménye Váci Mihály verseiről; és ezért szavalta el ezt a Váci-verset abban az időben, amikor már ez nem volt „divat”. Különösen ez a mondat árulja el, hogy gondolkodásuk mennyire hasonló volt: „Hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel.”
Nem véletlenül idéztem Hegedűs Gézának Váci Mihályról leírt szavait. Öt évvel ezelőtt Feri születésének 100. évfordulója kapcsán a centenáriumi eseményekről írtam egy összegzést, melyben tapasztalataimat így foglaltam össze: „Bessenyei Ferenc nem tudna és nem is akarna semmit kezdeni ezzel a mostani világgal. Bessenyei Ferenc viszolygott a pongyolaságtól, a készületlenségtől, a dilettantizmustól, a saját hibából származó tudatlanságtól.”
De öt évvel ezelőtt még azt hittem, és azt írtam le, hogy csak a 40 év alattiak számára ismeretlenek az olyan fogalmak, mint lelkiismeretes munka, felkészülés, odafigyelés, pontosság és ezekhez hasonló erények. Most azonban kiderült, hogy már nem csak a 40 (45) év alattiaknak nincs fogalmuk a tisztességről, hanem az idősebbeknek sem. (Azon kevés kivétel közül, akire ezek a megállapítások nem érvényesek, megemlítek egy újságírót, Sztankay Ádámot, aki 2022. augusztusában írt Feriről egy tanulmányt, melynek végén a felsorolt forrásokból kiderül, hogy milyen alaposan felkészült rá.)
A régi képzett színikritikusok mára vagy kihaltak, vagy visszavonultak. A honlap SAJTÓ oldalain (nekrológok, tanulmányok, újságcikkek) olvasható cikkek szerzőinek többsége már nem él, de ha élnek, úgy sincs munkájuk, hiszen a színházzal foglalkozó újságok és folyóiratok megszűntek, helyüket átvették a bulvárlapok.
Visszatérve az idei megemlékezésekre, a legnagyobb feltűnést kapott írás egy olyan újságíró tollából származott, akinek színházzal kapcsolatosan ma a legtöbb lehetősége van a médiában megszólalni, szerepelni, és akiről már Feri életében megjelent írásaiból is kiderült, hogy soha nem az érdekelte, hogy Feri milyen értékeket képvisel, miért dolgozik és harcol, hanem a kisstílű, ízetlen, rosszindulatú pletykák. Ahogy ő mondta, ezek elmesélésével azt akarja megmutatni, hogy ez a nagy színész milyen magánember, mert ezzel közelebb kerül az emberekhez. Akárhányszor is szólalt meg Ferivel kapcsolatban soha nem mulasztotta el megemlíteni, hogy Feri a Marica grófnőben nem volt „jelen” a színpadon, valamint, hogy félvállról vette a kis szerepeket, melyek szövegét sem tanulta meg, így állandóan a súgóra volt szüksége.
Ezen felül azt is mondta, hogy Ferivel élete végén egyedül csak ő foglalkozott. Ez a vélekedése nem csak azért elképesztő, mert a valóság az, hogy még utolsó éveiben sem volt szinte olyan hét, hogy valaki – legtöbbször Csenterics Ági, Kolozsi Béla, Nagy György, Jordán Tamás, Lakat T. Károly, Borzák Tibor stb. – ne kért volna interjút Feritől, vagy nem készített volna vele felvételt (e honlap és Feri youtube csatornája tele van ezekkel a dokumentumokkal), hanem azért is, mert ő eközben még azt sem tudta Feriről, hogy könyv jelent meg róla ezidőben (Férjem, a komédiás), amiben csaknem negyven színész vallott magáról és Ferihez fűződő kapcsolatáról, és nem utolsósorban Feri magánéleti erényeiről: például hogyan segített pályatársainak (a könyvben rengetegen meséltek olyan eseményekről, amikor Feri feltűnés nélkül támogatta, segítette őket).
Az újságíró azonban nem csak erről, hanem arról sem tudott, hogy a Nemzeti Színház mekkora ünnepséggel köszöntötte őt 85 éves korában, és azt sem, hogy halála óta egy autentikus honlap áll mindazok rendelkezésére, akik pontos adatokat szeretnének róla megtudni, vagy egyszerűen csak kíváncsiak életére, pályájára. Így arról sem volt fogalma, hogy Feri nagy szerepein kívül milyen sok kisebb szerepet is játszott, köztük olyanokat, melyeket évekig a legkedvesebb szerepeinek tartott, és amelyekből élete végéig idézgetett (ilyen volt többek között Zuboly a Szentivánéji álomban vagy a Színészkirály a Hamletben).
Amit ez az újságíró Feriről leírt és elmondott, az teljességgel elfogadhatatlan, és méltatlan Bessenyei Ferenc színészi és emberi nagyságához. – A véletlen úgy hozta, hogy ennek az újságírónak egy a honlapra korábban feltett cikkét a Film Színház Muzsika című hetilap szakírója, Dalos László (1924-2011) a Tiszatájban leközölt és nagy vihart kavart második, 1981-es Bessenyei-interjú után megjelent „Óriások eltörpítése” című írása követi. Dalos László ezeket írta Feriről:
„Kossuth, Dózsa, Othello? Bessenyei azt is tudta. Azt is tudja. De mi mindent még, azok előtt és azok után! A Sasfiók Metternichjét és a Szellemidézés Donáti Sándorát; az Egerek és emberek Lenniejét és az Agónia ügyvédjét; az Úri muri Szakhmáry Zoltánját vagy Balogh Ábeljét és a My fair Lady Higginsét; a Kispolgárok Tyetyerevét és a Hegedűs a háztetőn tejesemberét. Galileit (Gellért Endre rendezésében) és Görgeyt. Korszakalkotó Asztrov doktoráról hasábokat írhatnánk. Rostand, Karinthy Ferenc, Steinbeck, Krleza, Móricz Zsigmond, Shaw, Gorkij, Sólem Alechem, Németh László, Csehov – érdekes névsor, ugye?!”
Majd a cikk e mondatokkal végződik: „Bizonyos művészekkel mifelénk egy-egy adott pillanatban nem az a baj, amit éppen rájuk kiáltanak, vagy ahogyan éppenséggel elhallgatják őket. Az a puszta tény a baj, hogy: vannak. Egyszer Bartók Béla a célpont, máskor Egry József vagy Veres Péter, megint máskor Latinovits Zoltán. Most éppen Bessenyei.
És mindig van, aki szívesen eltörpésítené az óriásokat.”
Most, 20 évvel Bessenyei Ferenc halála után is akadt ilyen, aki még holta után is azon fáradozik, hogy eltörpítse őt. És nem is feltétlenül rosszindulatból, hanem elsősorban tudatlanságból, érdektelenségből, de mindenekelőtt azért, hogy megfeleljen és tessen a mostani, erkölcseiben, ízlésében és kultúrájában elrohadt világnak. Írása ITT olvasható, az én válaszom pedig ITT tekinthető meg.
A mai megemlékezés végén még egyszer a most felkerült versek elérhetősége:
Ányos Pál: Hiv barátnak hivétől fájdalmas elválása
Balassi Bálint: 148. zsoltár
József Attila: Nem emel föl
Váci Mihály: Méltó hatalmat
(Az utolsó fotón Feri Domján Edittel az 1972-ben bemutatott Szabin nk elrablása című darabban a Városmajori Színpadon)
Feltéve: 2025. január 20.
3. A mai megemlékezést Feri youtube csatornájára 2025. január 28-án feltett kilenc új felvétel felsorolásával folytatom:
Szabó Lőrinc: Magány
Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák
Petőfi Sándor: A Tisza
J. Stein / J. Kander / Bradányi I.: Egy asszony
Dsida Jenő: Tóparti könyörgés
Arany János: Emléklapra
Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél
Madarász Iván – Kosztolányi Dezső: Délutáni meditáció
Vujicsics Tihamér – Ady Endre: Hazamegyek a falumba
A versek után egy újabb újságcikk bemutatása következik: Szabó G. László felvidéki újságíró születésnapi beszélgetése 1989-ből, Feri 70. születésnapja alkalmából. Az írás a felvidéki Vasárnapi Új Szó 1989. február 3. számában jelent meg, és most mintegy válaszul szolgál a fentebb tárgyalt cikkre, amivel azért kell az érdeménél többet foglalkozni, mert a belőle áradó "kisszerűség" (más szóval: vacakság) pontosan az, ami ellen Bessenyei Ferenc egész életében harcolt.
A vele készült interjúkat és saját írásait olvasva teljesen nyilvánvaló, hogy Feri azon kevesek közé tartozott, akik a világot nem saját sorsuk, hanem a társadalom és a nemzet sorsának függvényében látta és ítélte meg. Aki elsősorban nem saját érdekeiért, hanem a magyar népért dolgozott. Hogy ez mennyire igaz, azt Ferinek Szabó G. László azon kérdésére, hogy mit tart a fiatal színészekről, adott válasza is bizonyítja: „Kedvesek, de úgy veszem észre, csak a saját kicsi életük, a saját kicsi karrierjük érdekli őket, más semmi. És miért nem? Mert így nevelték őket!” Hogy ebben is mennyire igaza volt, azt a színészekkel (és minden más neves emberrel) az elmúlt évtizedekben készült interjúk tömege bizonyítja.
Feri e pontosan 36 évvel ezelőtt elhangzott mondata nemcsak korunk elképesztően alacsony erkölcsi és szellemi állapotára mutat rá, hanem ennek okait is feltárja: „Mert így nevelték őket!” Feri életében nemigen akadt – se itthon, se külföldön – aki ilyesmiről beszélni merészelt, pláne olyan nem, aki Ferinek igazat adott volna.
De éppen napjainkban kissé változik a helyzet. Az argentin elnök pár napja a davosi Világgazdasági fórumon ezeket mondta: „A világ legfontosabb egyetemein országaink elitjét arra trenírozzák, hogy a népeinket naggyá tevő kultúrát, értékeket megkérdőjelezzék és megtagadják. Önök évtizedek óta aranyborjúként imádnak egy sötét és gyilkos ideológiát, és eget-földet megmozgatnak, hogy ezt az emberiségre rákényszerítsék.”
A technika, az oktatási és kulturális intézmények, és a média – szoros együttműködésben – olyanok kezében van az egész világon, akik mindent megtesznek azért, hogy az embereket leneveljék a gondolkodásról, és hogy erkölcseikben és viselkedésükben a lehető legalacsonyabb szintre taszítsák őket. És mindezt a legnagyobb tudományos és technikai fejlődés álcája alatt! És ez nem csak az ú. n. fejlett nyugati országokban van így, hanem – a technika segítségével – az egész világon!
Ezért a világ mára mindenütt ott tart, hogy teljesen mindegy, hogy ki van éppen uralmon egy országban – hogy csak a legutolsó példát vegyük: Biden vagy Trump –, mert a társadalom velejéig romlott állapotán ez már semmit nem tud változtatni, hiszen a tömeg, az emberek túlnyomó többsége már nem fogja fel, és nem is érdekli, hogy mi folyik körülötte, már nem tud és nem is akar különbséget tenni az igaz és a hazug, a jó és a rossz között, és azt sem veszi észre, hogy amiben él, ez a digitális-vizuális világ nem csak az emberméltóságnak, de magának az emberi faj sajátosságainak is totálisan ellentmond!
[E témával kapcsolatban lásd C. S. Lewis „Az ember likvidálása” című 1943-ban kiadott művét, és a világhíres evangélikus prédikátor, Billy Graham lányával, Anne Graham-mal 2002-ben készült beszélgetést.]
A mai megemlékezés az Új Szó cikkének – „Magasabban kellene repülni” – legfontosabb mondataival folytatódik:
»„Óriásokat” játszott mindig. Sokszor: történelmi hősöket. „Nehéz" embereket, akik a nép soraiból jöttek és a népért küzdöttek. Történelmi és mai hősök megformálása azonban kezdettől fogva ugyanazt jelentette Bessenyei Ferenc számára. Embert alkotni – ez volt a célja akkor is, ha Bánk bánt, Budai Nagy Antalt, Dózsát, Széchenyit, Kossuthot, Bajcsy-Zsilinszky Endrét alakította, de erre összpontosított akkor is, amikor Ádámot, Lucifert [?], Othellót, Falstaffot, IV. Henriket vagy Zorbát játszotta. Hite, ereje, szenvedélye, erkölcsi igényessége film- és tévészerepein is átsütött. ....
Énekesnek készültem... operákban és operettekben szerepeltem. Csak az zavart, hogy nem nagyon tudtam tanulni, mert állandóan utazott a társulat. Aztán egy idő után már nem is annyira az éneklés, mint inkább maga a színház érdekelt. A színház, amely az ember legmagasabb rendű igényeihez tartozik, és annak szellemi szolgálatában áll. Mostanában, sajnos, elég alacsonyan „repülünk”, dehát a világ is
teljesen elposványosodott. Nincsenek már brandenburgi hercegek, akik azt mondanák, hogy Mester, ma csütörtök van, vasárnap jönnek a barátaim, kérem szépen, fejezze be ezt a zenét. És Bach befejezte. De akkora csodát komponált, hogy emberi elme azóta sem tudja azt megfejteni. Mi működtet tehát bennünket? A velünk szemben támasztott igény. Ha ez nincs, akkor az egésznek semmi értelme. Ha egy színész nem tudja felküzdeni magát a néptanító szintjére, akkor felesleges minden szereplése. Nem én találtam ki, elég régen tudjuk már, hogy nyelvében él a nemzet. A nyelv: létezésünk feltétele. Akármerre nézünk is, mit látunk? Nincs a világnak egyetlen olyan kicsi nemzete sem, amely ne akarna önmaga lenni. És nincs olyan nagy nemzete, amely meg tudná ót ebben gátolni. Hogy összebújhasson. Hogy önmaga maradhasson. Ezt nem lehet megakadályozni.
Más kérdés, hogy nincs a lelkűnknek gazdája. Hogy szét vagyunk esve, és nem tudunk már elpirulni. Mert el kellene végre szégyellni magunkat! De nem... mi csak hajtunk tovább. Intünk egyet, és beletörődve annyit mondunk csupán: le van ejtve, az a kis idő, amíg én élek... Ez fáj! Ezt sajnálom! ….
Nekem a csúcs Németh Lászlótól A minőség forradalma. Aki ezt nem olvasta, semmit sem tud a világról. Semmit, de semmit. Nem tudja, hogyan kell tisztességesen élni, hogyan kell az együttélés tisztességét megteremteni. Ez egy akkora mű, amelyhez hasonlót Széchenyi óta Magyarországon ember papírra nem vetett.
– A Mathiász panzióban Hódi Barnát, Az árulóban Görgeyt, aztán Colbertet és Széchenyit alakította, Galileit pedig még most is játssza. Ezek egytől egyig Németh László-hősök, akik által történelmi tudatot, történelmi gondolkodást formálhatott.
– Én magam is rengeteget kaptam ezektől a hősöktől. De Illyés hőseitől is, öntudatot, emberméltóságot, társadalmi tudást, politikai tájékozottságot, mindent. Mintha bölcsészetre jártam volna, meg közgazdasági egyetemre. Mintha ablakot nyitottak volna előttem a történelemre. Mintha felkínálta volna magát az adott kor, hogy tessék, itt vagyok. Igen, nagyon jó volt színésznek lenni...
– Hogyhogy? Kész, le van zárva, befejezte? Hetvenévesen – feladta?
– Nem adtam fel, de semmi ez már! Semmi, érted? Mire van itt igény? Ki akar itt magasabban repülni? ....
– Tehát mégiscsak fűti valami.
– Fűt. A méreg. A düh. A fájdalom. Az, hogy itt állok és látom, hogy napról napra hogyan rombolják szét mindazt, amiben hittem, amit teremtettem, amit teremtettünk. Amit én gigantomániában megcsináltam ilyen nagyban, azt most ekkorában csinálják meg ni, és az is elég. Ettől vagyok én elkeseredve, ez markolja össze a szívemet. .......
– Ma hogy érzi magát a Nemzetiben?
– Jól. Nagyon jól. Ritkán járok be... csak, ha játszom. Agárdi, Kállai, Sinkovits... a többieket nemigen ismerem.
– A fiatalok?
– Kedvesek, de úgy veszem észre, csak a saját kicsi életük, a saját kicsi karrierjük érdekli őket, más semmi. És miért nem? Mert így nevelték őket! Ne csodálkozz azon, amit most mondok: azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Tudod, hol követtük el a legnagyobb hibát? Összetévesztettük a képességet a tehetséggel. A képesség az, amikor a majom biciklizik és rántottét süt a kötélen. A tehetség: erkölcsi kategória. Az az erkölcsi erő, hogy a képességemet hogyan működtetem.
– Ha azt mondom: Dúvad, mi jut eszébe?
– Hogy volt egy film, amelyben gyerekségünk teljes szabadságát kiélhettük.
– Nem lett ez egy kicsit csapda is? Mert ami ezután jött, az a sok széles mellkasú megszállott, akiket filmen játszott, mintha rokona lenne a Dúvad monomániás Ulveczky Sándorénak.
– Nem baj. Ilyennek is lennie kell valakinek. Hányan vannak, mit gondolsz, akikre ebben a tárgyban építeni lehet? Akik századokba tudnak visszavezetni, korszakokat tudnak képviselni. ......«
Végezetül az itt leírtak tanúságául – és emlékeztetőül – megadom annak a tévéfelvételnek a linkjét, melyet a Duna Televízió 2002 márciusában készített Bessenyei Ferenccel Illyés Gyula Fáklyaláng című műve nemzeti színházi 1952-es ősbemutatójának 50. évfordulója alkalmából az 1952-es és 1969-es előadás Kossuth Lajosával, azaz Ferivel. A hét és fél perces jelenetben Bessenyei Ferenc az idős Kossuth maszkjában a 2002-es Magyarországról és a színházról mondta el gondolatait.
A honlapra 2009-ben feltett részlet ITT nézhető meg
Az egész felvétel pedig ITT látható
(A jobb oldali fotón Feri Zrinyi szerepében látható, a bal oldaliban pedig az idős Kossuth maszkjában)
Feltéve: 2025. január 31.
1919. FEBRUÁR 10. – 2025. FEBRUÁR 10.
BESSENYEI FERENC SZÜLETÉSÉNEK 106. ÉVFORDULÓJA
4. A születésnapi megemlékezést Feri legismertebb és a legtöbb vihart kiváltott vallomásával kezdem, az 1977-es Tiszatáj-cikkel, ami ugyan felrobbantotta a színházi közéletet – de semmilyen eredményhez nem vezetett. Sőt.
Az idő telt, és minden egyre rosszabb lett. Ekkor hozták fel a Nemzeti Színházba a „Gáborokat”, akik magukkal hozták a kaposvári színházi szellemet, amit például Latinovits Zoltán – halála óta a legtöbbet idézett, és legnagyobbnak tartott színházi szakember – így írt – mondhatnám: leplezett – le.. Részletek az írásából:
»Elindul az előadás. Dermedten figyelem a meggyúló fényekben, hogy fűkockákkal van tele a színpad. Középen a deszkákra homokot szórtak. Zenekar is van a színen, fűborította dombon ülnek, és uralják a színpadot. … A homok pedig száll a fűre, közönségre. Ezúttal nem köd, hanem homok. Mert hiába a fiatalság, ha nem melegít fel, nem perzsel. …. Több mint egy óra az első rész, hidegek és ünnepélyesek maradtunk, lefoszlott rólunk a várakozás boldogan remegő selyme. … A tehetséges
fiatal színészek mentik a menthetetlent. Mert már tudjuk, hogy nincs remény. Nincs újhullám. Ez valami laboratórium. ... Észre sem vesszük a színes, gazdag ruhák között, hogy megint egy este, mikor értünk jött a Sátán, hogy röhögve a semmibe, italba, éjszakába sodorjon. …. A fiatal kolléga egy musicalre készül … azonban valamiféle téves elképzelésből instrukcióit, rendezői utasításait kizárólag szexuális alapról indítja. Hol van itt a félreértés? Először is a sexus magánügy, a színháznak jóformán semmi köze ehhez nincs. Másodsorban, aki a sexust tartja az ember primér megnyilvánulásának, az kamasz. Mint már egyszer említettem, a színház gyermeki. Gyermekek vagy gyerekek játszanak a színházban és nem kamaszok. Mert akkor, ha ez nem így van, az előadás nem lehet eleven élet, lüktető boldogság és virágzás. Akkor lehet értelmes és érzéki, de ez engem hidegen hagy. Minden konvencionális és fakó előadás, minden színházi este hidegen hagy, ami nem a szívemhez folyamodik. Az előadás gondolkozzék a szívével és érezzen az agyával. Ettől érzéki és érzelmes lesz. Ettől a felnőtt közönségben előbújva a gyermekkor, a játék felgyújtja a szíveket, és az érzelmek megnyitják az értelmet. … Mindenki tudja, hogy ez az este ördögi bukás volt. Az emberség nagy forró kézszorítását ma este sem éreztük. A fiatal akarások kudarcba fulladtak. … A művésznek erősnek és boldognak kell lennie, mert ha maga is roskadozik az élet terhei alatt, nem tud segíteni. A művészet pedig a legmagasabb értékű segítség az embernek. A művészet ad erőt az élethez, a harchoz, feleszméléshez, szerelemhez és barátsághoz. A gondolathoz. A győzelemvetéshez a poklon is. …. Szavunkat kevesen értik, csak nézzük a sok magányos fiatal lelket, és sajnálkozunk. De a színház nem játszótér, és nem kocsma. Valamely isteni vendéglátás színhelye a színház. … A színház a szeretet szerelme. Az emberszeretet szerelme.«
Latinovits leleplezése, józan szavai ugyanúgy nem hoztak eredményt, mint Feri kifakadásai. A helyzet a Nemzeti Színházban egyre tarthatatlanabbá vált, a színház nem megújult, hanem csatatérré vált, és előadásai egyre "modernebbekké", szellemileg, erkölcsileg egyre rombolóbbakká váltak. Feri ekkor, 62 évesen belejelentette, hogy nyugdíjba megy – senki nem tartoztatta.
Mintegy négy évvel az első Tiszatáj cikk megjelenése után, ugyanennek a havilapnak hasábjain jelentkezett második aggódó felkiáltásával, mely ezt a címet viselte: „A színház: ennek a népnek a szolgálata.”
A fentebb említett Dalos László Feri 1981-es írása után jelentette meg saját cikkét, melynek végén így számolt be az ekkor Ferire zúduló vádakról: »B. F. minap kelt kioktatása azzal zárult, hogy a cikk eleve „szakmai dilettantizmusban”, „sértett hiúságban”, „konzervatizmusban”, „sanda művészetféltésben” marasztalja el azokat, akiknek a nagy színész ügyében esetleg más a véleményük. Miféle vitamódszer ez?«
Feri 1981-es Tiszatáj-cikke teljes terjedelmében már évek óta fent van a honlapon, de az 1977-es cikket, ami művészi pályájának nagyon fontos állomását jelentette, csak most közlöm le, mégpedig fontossága miatt teljes terjedelmében. A kiemelések tőlem származnak, az eredetiben – ami ITT látható – nem volt ilyen.
„ ...hűség a tehetségünkben előírt küldetéshez...”
BESSENYEI FERENC VALLOMÁSA
Lejegyezte Pálfy G. István – megjelent a Tiszatáj című folyóirat 1977. augusztusi számában
Rövid beszélgetésre készültünk csupán, szokásos bemutató előtti újságcsevegésre. Alig egy órát engedélyeztünk magunknak, s szigorúságunkat a színházé tetézte, hiszen hét órakor kezdődött az előadás. 1977. május 16-án találkoztunk a Madách Színház öltözőjében, tehát nem sokkal azután, hogy a társulat hazatért a bukaresti és kolozsvári vendégjátékról. A kérdések is innen indultak volna: Bessenyei Ferenc – miképpen a bukaresti magyar nyelvű hetilap, „a Hét” írta – az ottani sajtótájékoztatón ezt mondta: „... bármennyire szerettem és szeretem is, bármennyire létemmé, véremmé vált Othello, összeszedem minden fekete festékemet, felmegyek a Margit-hídra, s az egészet így, hátrafelé, hogy ne is lássam többet, beledobom a Dunába!”. Ez izgatott, ez a végső búcsú, s az, hogy ismét Shakespeare-re készülődik, a Szegedi Szabadtéri Játékok Lear királyának címszerepére. De alig jutottam el az első kérdés feléig, máris kibuggyant a gondolatáradat, mintha senki egyéb nem lett volna a szűk szobácskában, csak a hatalmas tükör. Se ember, se magnetofon. A beszélgetésből így lett egyszemélyes, tűnődő monológ.
Az Othello olyan szerep, amely egy színésznek az egész férfiéletét betölti. Nekem rengeteg örömet, sikert, boldogságot és kétséget hozott, s úgy gondolom, ha ettől most megszabadulok, nagyon nagy, örökös problémától fogok megszabadulni. Ami engem mindig izgatott benne: két embernek egymáshoz való tiszta viszonya, amelyről korunkban, a korszak esztétikájában, kritikájában kissé elterelődött a figyelem. Ma mintha az Othellóban se erről volna szó. Kicsit az egész világ Jágó-párti lett, s ez – azt hiszem – azért is van, mert a nézőtéren több Jágó ül, mint Othello. Mintha a Jágó-lélek volna a korszerűbb, s az Othello-lélek a korszerűtlen, a Jágó-erkölcs a mai erkölcs, az Othello-erkölcs pedig a múlté. De nem e zavar miatt válok el tőle, hanem mert más természetű szerepeknek kell átadnom az energiámat.
Nagyon szerencsés vagyok. Végigjátszottam az emberiség legmagasztosabb példaképeinek harcát, az emberi haladásért küzdő hősök egész sorát, meg kellett mutatnom azt az erkölcsi erőt, amelyet példának lehet állítani: hogy amit végiggondoltak értünk, azt végig is csinálták, és az életükkel tettek pontot az igazságaik végére. Ha az élet fölkínálja az embernek ezeket a szerepeket, természetesen elé kell állni és el kell vállalni.
Most mégis iszonyattal tölt el a gondolat – nagyon sok Lear-előadást látva, végigolvasva az összes róla szóló kritikát; elképzelést –, iszonyattal tölt el, hogy mit fogok csinálni. Mi az, amit én csinálhatok? Ma, amikor az igazi erő nemigen van jelen a színpadon, helyette manipulációk jönnek létre: kísérlet címén manipulációk, s ezek nélkül már nem nagyon lehet színpadi figurát teremteni. Már csak az az igazi színházi kritikusaink és esztétáink szemében, ami kísérletnek indul és az is marad. Ha véletlenül egy bátor színház célul tűzi ki, hogy ő most pedig megpróbálja rendesen Á-tól Z-ig megcsinálni a műveket, és nem pepita rongyot rázni a közönség orra előtt, akkor valami társadalmilag-politikailag gyanúsítható, művészileg elítélhető jelzővel ostorozzák a vállalkozást is és az intézményt is. Pedig korszerűség címén nem szabad a kevesebbet árulni, hiszen a korszerűség nem valaminek a hiánya, hanem éppen többlet, teljesség. Az a parancsolat, hogy teljes tudásunkkal, erkölcsi magatartásunkkal, művészi eszközeinkkel, felelevenített múltunkkal hűek maradjunk azokhoz az alkotó szellemekhez, akik fenntartanak bennünket, akiknek az égisze alatt működik a színház. A korszerűség azt jelenti, hogy a mában élő emberek számára kell felmutatni azokat az erkölcsi energiákat, amelyektől, lehet, elszoktak már, de nagyon nagy szükségük volna rá.
Mindez igen nehéz, hiszen több generáció él egymás mellett, új nemzedékek nevelődtek fel, más múlttal, más szenvedéssel, más emlékekkel élő nemzedékek, s nekünk a teljes közösséget kell valamilyen erkölcsi magatartás vállalására rábírni. Ez az igazi feladat. Ezért kell megkérdeznünk önmagunktól újra meg újra: vajon teljesíti-e a színház azt, hogy eljuttassa az emberek sokaságához népünk és az emberiség múltjának, jelenének haladó szellemi értékeit. Hozzájárul-e ahhoz, hogy népünk megismerje önmagát, kultúráját, múltját, történelemalkotó erejét? Megbecsülést szerez-e az emberi tisztességnek, nagyságnak, hősiességnek?
Hiszen a színház és az erkölcs, a művészet és az erkölcs sohase működik külön. Nem a jó magaviseletről beszélek, hanem a dolgokhoz való komolyságról. Arról, hogy akik megteremtették számunkra a minden szívre, minden agyra szóló egyetlen, árnyalt igazságot – Aiszkülosztól Petőfi Sándorig –, senki sem kerülte el közülük a színházat. Az életüket tették fel arra, hogy a miénket egyetlen gondolattal gazdagabbá tegyék. Ezeket a szellemeket nekünk nem szabad elárulni! Sajnos gyakran előfordul, hogy eláruljuk őket. Rengeteg remekmű megcsonkítva lát napvilágot a színpadon rossz kísérleteinkben, amikor félmondatokból akarunk egy egész színdarabra visszavilágítani. Holott csak az egész darab a mű! Nem a félmondat. Az ilyen félmondatok persziflálásából támadnak a műre visszaháramló összes hamisítások. Mert az az egy mondat abban az egy szituációban tökéletes, de nem biztos, hogy a következő szituációban is megállja a helyét. Tessék az életünkből példát venni! Az egyik pillanatban eget-földet befogadó energiáink vannak, a másikban pedig gyöngék vagyunk, esendők.
Röntgen ide, sebészet oda – én úgy gondolom –, többet az emberről, mint Shakespeare vagy Csehov, nem tud senki. Kísérlet kell, mert a megváltozott körülmények követelik a továbblépést. Ám a legnagyobb kísérlet az volna, ha eljutnánk a szerzőig egyszer. Soha senkinek nem sikerült még, bátran állíthatom. Az olyan hatalmas emberalkotóhoz, mint Shakespeare, aki olyan tökéletesen ismerte a világot, lehet, hogy mi kevesek vagyunk. Kevesek vagyunk, de messze el tudunk vele menni, ha őt követjük. De ha kitalálunk valami mást, a könyöke alatt akarunk átbújni vagy a térde alatt akarunk játszani, az csak még kevesebb lehet. Ha őt akarjuk, ő a cégér, ő a címlap – Shakespeare –, akkor hozzá kell elmenni. Ennél nagyobb kísérlet ember számára, művész számára nem létezik.
Ennek a szónak: színész semmi értelme nincs, ha nem az íróba – Aiszküloszba, Szophoklészba, Euripidészbe, Shakespeare-be, Moliere-be és a többiekbe – kapaszkodunk. Van Németh Lászlónak egy mondása: „hűség önmagunkhoz és bátorság a hűségünkhöz”, vagyis hűség a tehetségünkben előírt küldetéshez és bátorság ahhoz, hogy e küldetéshez hűek tudjunk maradni. Színészről szólva, annyit jelent ez, hogy nem szabad rosszabbul játszani, mint ahogy tudunk, de ahogy tudunk, úgy kötelező. Hogy összemérhetjük a saját képességeinket ilyen csodálatos szellemekkel, az igazán nagyon nagy boldogság, s Shakespeare és a színész, a színpad és a közönség közé tolakodni manipulációkkal: elárulása az emberi gondolatnak, az emberiség erkölcsi energiájának.
A színész olyan munkatársat kíván, aki biztos erkölcsi és művészi utakra tudja vezetni az alkotó munkát. Ez a legfontosabb, mert ez a fajta magatartás egyre ritkul. Ritkul sajnos. Alig-alig tudunk már egymásnak emberi helyzetet teremteni. Pedig ilyen cenzúrázatlan világban színházi közélet meg soha nem működött! Itt mindenkinek mindent szabad, minden konzekvencia nélkül!
Ilyenkor Kiss Manyika jut eszembe. A mindannyiunk által szeretett és tisztelt, a generáció legnagyobb egyénisége, amikor már nem bírta a maga körül levő tehetségteleneket, akkor odaállt a kolléga vagy a kolléganő elé: „Te kedves, hát van neked valami fogalmad, hogy milyen tehetségtelen vagy? Nemcsak ebben, mindenben! Nem mondta még neked senki sem azt, hogy neked ezt nem szabad csinálni?” Na, most kezdődik a baj: ki mondja ezt meg, kinek?
Az erkölcsről beszélek, s azért épp arról, mert általában az erkölcsi tartásunkkal van a baj, nem a szakmai tudásunkkal. A színháztól, a színházi embertől népe sorsához méltó magatartás kívántatik, olyan, amilyet legnagyobbjaink életének példájából olvashatunk ki. És ki is kell, hogy olvassuk, ha nem akarunk sandák lenni a közösség építésében; ha nem akarunk beszűkültek és kirekesztők lenni. Történelmünk a közös szándékok és tettek keresésére figyelmeztet, arra, hogy Magyarországon magyarnak lenni, nem születési, nem származási kérdés. Hunyadi Jánostól Zrínyi Miklóson át napjainkig folytathatnám a sort, bizonyságául annak, hogy – s ez a színházra is vonatkozik – a népünk sorsához méltó magatartás vállalása itt a legdöntőbb szempont. Az, hogy ki mit akar, s megtaláljuk-e a közös igazságokat, amelyeket közülünk mindenki a lelke homlokára írhat.
Nem mondom én azt, hogy a Learben sikerül majd talán valami olyat csinálnom, ami még soha senkinek nem jutott az eszébe – valakinek minden eszébe jutott már –-, de abban biztos vagyok, hogy. megpróbálom végiggondolni, végigmondani, megpróbálok eljutni hozzá, az emberábrázolás méltó fokára. Hiszem, hogy ez a színész legfőbb erkölcsi és szakmai feladata. Emberábrázolás: mindenki ezt akarja, ellesni az ember egyetlen pillanatát, amely a legjellemzőbb rá, s afölött megállítani az időt, működtetni az időben, hogy örök példa legyen: íme az EMBER.
Az ilyen hatalmas erőpróba azért szép, s azért vállalja el a színész, mert ki akarja próbálni önmagát, hogy meddig tud még eljutni. Tud-e még újat gondolni? Végig tudja-e gondolni egyáltalán? Végig tudom-e mondani, hiszen fizikai erőt is igényel az ilyen szerep. Itt az nem elég, hogy magunkra gomboljuk a zakót és a gombon belül marad minden. A drámai színjátszás teljesen más alapállást követel a színésztől. Itt parttalanok az indulatok, parttalanok a szenvedélyek. Fájdalmak, örömek, tragédiák. Leart nem lehet „mikulásbácsira venni”, se egy öreg, földjét vesztett parasztemberre, se – mint ahogy idegen színházban láttam – nyugalmazott világítótorony-őrre. Nem lehet. Meg kell találni a shakespeare-i figurát!
Nem vádolok én senkit, biztosan mindenki azt keresi a maga módján. Hiszen azért van ez a sok keresés, mert senkinek se sikerült tökéletesen eljutni odáig. Más szerepekben, más előadásokban is ezért van ez a sok-sok ágú kutatás. Tehát én nem a kísérletezés ellen morgok, amikor morgok, csak a rossz kísérletektől, a dolgok megkerülésétől iszonyodom, s azt szeretném, hogy kísérletezés címén ne romboljunk. Ha kísérlet, [akkor] arra való legyen, hogy eljussunk a forrásig, a tiszta gondolatokig. S ha ez a kísérlet akárhol abbamarad, látszani fog rajta a cél, a szándék; s azt mondja majd: a szép szándék ellenére ennyire futotta az erőnkből.
Az egész színháztörténet abból áll, hogy egy-egy nagy egyéniség azt mondta: – Gyerekek, én ebből többet nem tudtam teremteni. Próbáljátok továbbcsinálni! – Ezért kell összegyűjteni mindent, jó és rossz kísérletet, tévedést és erényt, s ezeknek a tapasztalataiból továbbfogalmazni ezeket a szerepeket. Újra és újra megfogalmazni a magunk módján. Hiszen minden szerepet, minden ilyen alakítást a színész egyénisége dönt el. A színész egyéni energiája. Kézállásban is lehet játszani, fejtetőn is lehet, ha képes igazolni ennek az igazságát.
Most iszonyúan félek, hogy megtalálom-e azt a középarányost, amely a műnek, a közönségnek és a kritikusoknak, esztétáknak is megfelel. Megpróbálok valami olyasmit, ami inkább a közönség számára igazolja ezt a remekművet, amely működik önmagától, semmi manipuláció nem kell hozzá. Ezt világosan mutatja a zseniális Brook-előadás, ahol Brook semmit se talált ki. Akkor volt élete teljében, amikor semmit se talált ki, csak érvényesítette a színdarabot.
Jó volna most már egy-két mondatban megfogalmazni, hogy miről is szólhat ma a Lear király, de nem lehet, mert átjárhatatlan, körüljárhatatlan darab ez. Mondják, Othello a féltékenység drámája, a Hamlet... Ez olyan felemás dolog. Címkézés. A Lear királyt se lehet egyszerűen megfogalmazni, hiszen minden szála, minden egyes figurája befejezett és tökéletes. Tökéletes figurák. Ahogy a természet a kegyetlenségével megteremtette az embert. Az embert, akiben minden jóság, minden nagyszerűség s minden aljasság benne van és varázsütésre működik: amikor föltámadnak benne az erkölcs alatti energiák, föltámad az emberben az állat, a vadság, akkor megfeledkezik mindenről, szülői tiszteletről, hatalommal való józan élésről... Már csak visszaélni tud vele... Ez a Lear király.
Csodálatos példája annak, ne engedjük, hogy az élet körülöttünk szétrohadjon!
(Az első fotón az 1973-ban bemutatott Othello, a negyediken az 1977-ben Szegeden bemutatott Lear király címszerepében látható. E kettő között látható két civil lép közül az első 1950-ben, a második kb. 2000-ben készült)
Feltéve: 2025. február 9.
Kiegészítve: 2025. március 24.
5. Mielőtt folytatnám a megkezdett témát, nevezetesen annak a kérdésnek a bogozgatását, hogy miként, hogyan jutottunk el arra
az erkölcsi, szellemi mélypontra, mely nem csak a "felvilágosult" nyugati világot, de Magyarországot is évtizedek óta uralja, megadom azon felvételek listáját, melyeket az évforduló kapcsán most tettem fel.
Elsőként azon versek linkjét adom meg, melyek Feri youtube csatornájáról érhetők el:
Csokonai Vitéz Mihály: A Duna nimfája
Csokonai Vitéz Mihály: Magyar! hajnal hasad!
József Attila: Betlehemi királyok
Kosztolányi Dezső: Mily messze van
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Buday Dénes - Vadnay László: Drágám, néha téved az ember
Feri saját honlapján a „Versek” között pedig ezek az új művek hallgathatók meg:
Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz
Csokonai Vitéz Mihály: Keserédes
Az érdekesebb újságcikkek közlését is folytatom – mintegy a nemsokára következő komolyabb tanulmány bevezetéseként:
Elsőnek egy nagyon kedves megemlékezést teszek fel, ami ugyan csak 2004 szeptemberében, azaz pár hónappal Feri halála előtt jelent meg a „Köztér” folyóiratban, de amiben a szerző – Heltai Nándor – olyan eseményekről mesél, melyek már évtizedekkel korábban, 1962-ben – Kiss Ferenc előadóestjén – és 1976-ban – a Szerelem bolondjai című tévéfilm forgatásának szünetében – játszódtak le Kecskeméten.
Feri pályája kezdetén többször találkozott, sőt játszott együtt az akkori idők legnagyobb drámai színészével, Kiss Ferenccel, aki gyakran járt vidékre vendégszerepelni. Szegeden 1940. október 30-án, élete első nagyszínházi szerepét egy Kiss Ferenc vendégszereplésével bemutatott darabban –
Elnémult harangok – kapta, amit Erdély visszacsatolásának emlékére mutatott be a színház. Pár hónappal később, 1941. március 14-én a Cyranot alakító Kiss Ferenc mellett ugyan csak egy kis szerepet, az első kadétot alakította, de két évvel később, Miskolcon már komoly szerepeket játszott Kiss Ferenc mellett.
Ezen időszakot, és Kiss Ferenchez fűződő kapcsolatát, Feri egy az 1942-44-es miskolci éveit bemutató oldalról vett újságcikkel idézem fel újra:<
»Bár az 1943 májusában bemutatott Hauptmann drámában, a Henschel fuvarosban, amelyben Kiss Ferenc alakítja a címszerepet, ő még csak mellékszereplő, de az ugyanezen év októberében színre kerülő Herczeg Ferenc darabban, a Bizáncban már jelentős szerepet kap mellette: ő Spriridion főkamarás (Kiss Ferenc Giovanni – ezt a szerepet a Kiss Ferenc távollétében megtartott előadásokon ő játssza). És az egy hónappal később bemutatott Sasfiókban már komoly partnere az ország első számú drámai színészének: Kiss Ferenc Flambeau-ja és Fülöp Kató Reichstadti hercege mellett ő alakítja Metternich-t. Míg a Henschel fuvaros és a Bizánc előadását tárgyaló kritika éppen csak megemlíti nevét, addig a Sasfiók-ban nyújtott játékáról már így számol be a sajtó: „A két nagy alakítás ámulatában is észrevette a közönség, hogy akadt ebben a remek előadásban más nagy alakítás is. Például Bessenyei Ferencé, akinek felfelé ívelő pályáján nagyszerű állomás volt a péntekesti Metternich alakítás. Finom eszközökkel, néha csak egy könnyű biccentéssel, mégis fölényes meggyőzéssel játszotta végig a kancellár agyafúrtan ravasz, kegyetlenül kiszámított és kihűlt szívvel és lélekkel élt politikai pályáját.” (Magyar Élet, 1943. november 20.) – Hogy nemcsak a közönségnek és a kritikusoknak, hanem magának Kiss Ferencnek is hasonlóan jó véleménye volt Bessenyei Ferenc játékáról, azt az 1944 augusztusában a – a fővárosi Nemzeti Színház társulatába szóló meghívás – fényesen igazolta.«
És most következzen egy részlet Heltai Nándor visszaemlékezésből:
»Ha volna az úgynevezett magyar őserő, akkor Bessenyei Ferenc lenne mintapéldája. Imponáló megjelenés, zengő orgánum, izzó szenvedély, hivatástudat, szuggesztív megjelenítő képesség, magával ragadó drámaiság, jó énekhang, pompás versmondó adottság, páratlan jellemalakító készség, műfaji sokoldalúság; minden adva volt, hogy a magyar színháztörténelem legmagasabb csúcsaira íveljen pályája. Mindent
beváltott, amit tehetsége ígért. …. [miközben] a ráérő színészek a büfében trécseltek, ők [három színész], mindenekelőtt Bessenyei, olyan szenvedéllyel vitatták a rendezői szak felvételi előírásait, a tehetség és a protekció viszályát, mintha az életük függött volna álláspontjuk érvényesítésétől.
Kicsit ezt csodálta benne a hasonló alkatú, temperamentumú másik színészóriás, Kiss Ferenc. – 1945-öt követő börtönbüntetése, majd szilenciuma után Kecskeméten rendeztük meg első önálló estjét 1962. február 7-én. … A műsor végén hosszú-hosszú taps, de a nagy művész érezte, hogy ez már nem az igazi. … a méltó utódnak kijáró tisztelettel sóhajtotta: „Ez már a Ferkó világa”. ….«
(A cikkben közölt fotón Feri Lukács Sanyival és Kern Andrással A szerelem bolondjai című Hajdufy Miklós rendezte film forgatásának szünetében látható)
A mai nap második újságcikke 1979-ben, Feri 60. születésnapjának alkalmából jelent meg a „Kritika” című folyóiratban T. T. tollából. Gyanítom, hogy a T. T. betűk mögött Tarján Tamás (1949-2017) színikritikus, irodalomtörténész rejlik, aki 1983-ban elsőként írt könyvet Feriről, ami a Filmbarátok Kiskönyvtára sorozatban jelent meg.
Tarján Tamás nem volt igazán baráti viszonyban Ferivel, nem lehet mondani, hogy elfogult lett volna vele szemben, de mindig felkészülten, hitelesen és nívósan nyilatkozott Feriről és munkájáról – ellentétben a fentebb említett újságíróval. De hát ő is azok közé a színházi kritikusok, szakemberek közé tartozott, akik korán elhunytak, magára, illetve méltatlanokra hagyva a szakmát.
A két írás apropója ugyanaz: A Tarján-cikk is évfordulóra íródott, a fenti is, az első Feri születésnapjára, a második halálának évfordulójára. De mekkora a különbség! Mind az írás mínőségében, mind a szerzők felkészültségében és stílusában!
Részlet Tarján Tamás cikkéből:
»Hatvanadik születésnapjának estéjén a hetvenötödik születésnapját ünneplő öreg Simont, Szakonyi Károly drámájának főszerepét játszotta Bessenyei Ferenc a Madách Színház színpadán. Mindössze harminc évvel látszott fiatalabbnak a megformált figuránál. Tudta jól ezt ő maga is – de egyetlen cinkos kikacsintással, egyetlen hiú gesztussal, árulkodó kézmozdulattal sem jelezte. Neki aznap este nem az volt a feladata, hogy hatvanadik születésnapját ünnepelje, hogy pompás fizikumát mutogassa: neki az ősz paróka alatt egy kedves-szomorú, elviselhetetlenül szeretetre méltó öregembert kellett játszania, s Bessenyei Ferenc számára a művészi feladat mindig szent. … Köszöntése perceiben ... nem sorolta fel művészi és emberi teendőit, vágyait: túlságosan hosszú lett volna. … Hiszen várja őt a Lear király. Hiszen ki más írna nyílt leveleket, ki szólalna fel dörgő hangon és türelmetlenül, ha rosszul mennek a dolgok a színházak körül… «
Feltéve: 2025. február 19.
6. Az idei megemlékezést – minként ezt fentebb már jeleztem – annak a kérdésnek a "bogozgatásával" fejezem be, hogy miként, hogyan jutottunk el arra az erkölcsi, szellemi mélypontra, mely korunkat minden– tehát politikai, gazdasági, kulturális, egészségügyi stb. – téren jellemzi. Vagy szerényebben kifejezve, kulturális, színházi téren milyen folyamatok segítették elő ennek az állapotnak az elterjedését, majd teljes körű térhódítását.
Bessenyei Ferenc azok közé a nagy egyéniségek, az egész társadalom sorsáért aggódó művészek közé tartozott, akik korán, már az 1950-es évek végén felfigyeltek a társadalom egészét fenyegető morális veszélyre. Mint a saját írásait bemutató oldalon található cikkek is bizonyítják, innentől kezdve egészen haláláig nem szűnt meg ébreszteni a lelkeket, figyelmeztetni a felelősöket. Gyakran idézte Egressy Gábor
örökérvényű figyelmeztetését: „A színház elhanyagoltatván az állam által, el fog korcsosulni. Éltető erő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni.” – A nemzet tragédiája, hogy figyelmeztetéseit senki nem vette komolyan…, eleinte nem hittek neki, később pedig, amikor már többen rájöttek, hogy igaza volt, már nem tudtak semmit tenni az egyre gyorsabb mértékben ránk zúduló csapás ellen…
De nem csak Feri észlelte a problémákat, hanem pályatársainak legjobbjai is, akik ugyan nem akkora tenniakarással és kötelességtudattal, mint ő, de azért, ha rákérdeztek, határozottan kimondták a véleményüket. A „Férjem, a Komédiás” című könyvben megszólalók közül most két, véleményüket nem titkoló, nagyszerű színésznő szavaiból idézek:
Galambos Erzsi: »Lehoczky Zsuzsival csak a mostani problémákról beszélgetünk, én a régi dolgokról nem szeretek, mert fáj; maga az elmúlás. Szóval én ezt kikérem magamnak! … Hogy megöregedtem, az csak egy dolog. De ahogy öregszik az ember, úgy lesz érzékenyebb, válik egyre sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá. ….
A mai modern színjátszással és rendezéssel már ott tartunk, hogy a beszédet is felhangosítják. Egészen, minden tekintetben más világ van, mint régen. Külföldön például nagyon nagy becsben tartják az idős színészeket. Hiszen a színésznek felőrlődik az idegrendszere, a szíve, az egész szervezete. Mert képzeld
csak el azt az abszurd dolgot, hogy egy felnőtt ember esténként jelmezbe bújik, és azt mondja magáról, hogy én vagyok Othello vagy Júlia. Hát ezt nem lehet ép ésszel végigcsinálni. Én a Lola Blaut eljátszottam vagy kétszázszor. Úgy kikészültem és úgy sírtam az utolsó jelenettől, hogy az előadás után még legalább fél órára volt
szükségem, hogy le tudjam magam állítani; olyan rettenetes agy- és szívmunkát kellett végeznem. A 200. előadás után azt mondtam, hogy nem csinálom tovább, mert belehalok. Olyan dolgokat kellett magamból kiaknáznom, ami nem természetes dolog. Nálunk elfelejtik az embert, őt magát is, meg azt is, amit életében csinált….«
Psota Irén: »Mindenkinek joga van arra, hogy valakit nagyon szeressen. De nekünk, színészeknek csak azzal szabad dolgozni, aki hisz bennünk és nagyon szeret minket. [szerk. megj.: Irén itt Ádám Ottó Othello-rendezésére utal] … De azt tudomásul kell venni, hogy a dolgok elmúlnak. Bár ővele kapcsolatban ilyen nincs. Úgy gondolom, őt még mindig bántja, hogy nem játszik. Én befejeztem. Vannak dolgok, amiket be kell fejezni. De Feri most is tele van. Ennek a drága nagy embernek még a bőre alatt is tehetség van. Tudom, hogy neki nagyon nehéz. ….
– Irén, [ha hajlandó vagy vendégként elmenni egy televízió-műsorba] nem kötheted ki, hogy a jelenlevők tisztességesen, a jómodor legelemibb szabályait betartva viselkedjenek veled? Az a pár férfi ugyanis, aki ebben a műsorban szerepelt, egyszerűen minősíthetetlen volt: ahogy fel voltak öltözve, ahogy elterpeszkedve ültek, ahogy a mindenkori vendéggel beszéltek, és így tovább: az megtöltene egy könyvet, ha mindazt felsorolnám, amihez nem értettek, amit rosszul csináltak, miközben egy ország ízlését, viselkedési kódexét formálták.
– Nem, nem köthettem ki. Ezek az emberek nem is tudták, hogy miről beszélek. Csak én váltam volna nevetségessé. Már ott tartunk, hogy az emberek a jó illem, az
egymással való közlekedés legelemibb követelményeiről sem hallottak soha életükben. Ezért egyszerűen nem értenék, hogy mit mondok. Balkánná váltunk.
– Ebben az értékvesztett világban hogyan lehet mégis megőrizni magunkat?
– Úgy, hogy nem veszünk részt benne. … Ma a világból kikopott a tisztelet, a becsület, az értékrend.«
A két művésznő vallomása – [teljes terjedelmükben ITT olvashatók] – alapos válaszul is szolgál a fentebb bemutatott újságíró állításaira: 1. Feri nem dobta a kis szerepeket sem; 2. aki magánemberként akarja olvasóinak bemutatni, annak nem Feri esetleges időskori gyöngeségeit, hanem pályatársaival szembeni egyedi és feltűnően szívélyes és tapintatos viselkedését kell elmesélnie; 3. tisztában kell lenni azzal a természetadta ténnyel, hogy „ahogy öregszik az ember, úgy lesz érzékenyebb, válik egyre sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá”. Ráadásul „a színésznek felőrlődik az idegrendszere, a szíve, az egész szervezete”, így a színészeknél az időskori sebezhetőség és a kiszolgáltatottság természetesen még erősebben jelentkezik, mint másoknál.
Végül mindkét művésznő világosan elmeséli, hogy milyen borzasztónak tartják mai korunkat, és Psota Irén azt is megmondja, hogy mi erre a megoldás: Ebben az értékvesztett világban csak úgy tudja magát valaki megőrizni, ha „nem vesz részt benne”. És mindketten leírják azt is, hogy hogyan viselkednek a mai emberek, akikhez a fentebb említett újságíró is tartozik – nyilván elsősorban azért, mert meg akar felelni korunknak: „Ma a világból kikopott a tisztelet, a becsület, az értékrend.”
Ugyanakkor tévedés azt hinni, hogy ez az erkölcsbeli romlás – amiből az összes többi romlás is következik – csak úgy magától jön, azaz egyfajta természetes velejárója az idő múlásának. Nem, egyáltalán nem. A hanyatlás az emberek gondolkodásmódjában és viselkedésében történő rosszirányú változás következtében lép fel egy társadalom életében. A történelemben a pusztító forradalmakat mindig az értelmiség egy rétegének bomlasztó aknamunkája előzte meg, mint ahogy a rendet visszaállítani igyekvő ellenforradalmakat a jobbító szándékkal tevékenykedő gondolkodók indították el – lásd az 1956-os szabadságharcot, aminek előkészítésében és kirobbanásában a művészek Memoranduma játszották a fő szerepet.
[Itt nagyon fontos tisztázni e két kifejezés: forradalom és ellenforradalom pontos jelentését, melyet Molnár Tamás filozófus „Az ellenforradalom” című könyvében magyaráz meg: »A „forradalom” kifejezés korántsem valami vonzó, helyeselhető jelenségre, folyamatra vonatkozik. Az olyan embereket nevezik forradalmároknak, akik spekulatív, életidegen utópiákat kívánnak ráerőszakolni a valóságra. … A mindennapokban minden kis és nagy közösség rendjét a forradalomra
jellemző mechanizmus zúzza szét. Elsősorban az iskolákban, a kultúrában, a különböző munkahelyeken, de legesleginkább az Egyházban.« – Tehát a szó valódi értelme szerint 1956-ban nem romboló forradalom, hanem a rendet visszaállítani akaró ellenforradalom zajlott le hazánkban.]
Molnár Tamás professzor megállapításai segítenek abban, hogy jobban felismerjük magunk körül a romboló erőket és azok természetrajzát.
Február 9-én tettem fel erre az oldalra a Tiszatáj című folyóiratban 1977. augusztusában megjelent monológot – „ ...hűség a tehetségünkben előírt küldetéshez...” – amiben Feri első ízben beszélt arról, hogy az 1973-as Othello előadás miben különbözött az 1955-östől: „Kicsit az egész világ Jágó-párti lett, s ez – azt hiszem – azért is van, mert a nézőtéren több Jágó ül, mint Othello. Mintha a Jágó-lélek volna a korszerűbb, s az Othello-lélek a korszerűtlen, a Jágó-erkölcs a mai erkölcs, az Othello-erkölcs pedig a múlté.”
Ugyanebben az évben látott napvilágot Fejes Endre (1923-2015) Kossuth- és József Attila-díjas író „Gondolta a fene” (1977) című esszékötete, melyben a neves szerző két fejezetet szentelt az 1973-as Madách színházi Othello-előadásnak. Írásának második fejezete ezt a címet viseli: „Négy Jago avagy több kicsi jagócska”. E fejezetet Fejes Endre Füst Milán egyik esszéjéből vett idézettel kezdi:
»„Ki kivel azonosítja magát? Aki például bestiális szépsége okából azonnal a párduc pártjára áll a gyengébb bikával szemben, s ez utóbbit nem félti – nem az az érzésünk támad-e az ilyen emberről, hogy esztéta lélek: szépségrajongó, s hogy ez a rajongása erkölcsi mivoltának kárára van? Igen jellemzőnek kell tehát valakire nézve ítélnünk azt a körülményt, hogy akár a valóságban, akár egy elbeszélés folyamán kivel hajlandó inkább azonosítani magát? A megcsalt férjjel-e, vagy a csalóval? Dózsa Györggyel-e, vagy azokkal, akik tüzes trónjára tették? S bár, mondom, személye válogatja – az ilyesminek sokféle variánsa lehetséges az emberi lelkekben, egy dolog felől azonban körülbelül biztosak lehetünk: hogy a naiv elbeszélések intrikusával, egy Jágóval vagy Heep Uriással ép lélek aligha lesz hajlandó együttérezni. S ezt a megállapításunkat e vizsgálódásaink sarkpontjának tekinthetjük.” (Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben.)»
Fejes Endre ezen egyértelmű és sokatmondó, sokat eláruló bevezető után tér rá a Madách színházi Othello előadásra:
»És egy másik idézet a Népszabadság 1973. X. 3-i számából. Címe: Othello. Alcím: Shakespeare-bemutató a Madách Színházban. Íme: „(Jago) ujjongása, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvünket.”
Bár tudom, nem lesz könnyű dolgom, nehéz feladat elé állított az élet, mégis megkísérlem kinyomozni, mitől hajlik a rokonszenv? Sajnos, kénytelen vagyok a többes
szám első személyes formát elhagyni, mert azt ugyan ki nem nyomozom, hogy az én rokonszenvem mitől hajlong Jago felé. – Baj van, nagy baj, nem hajlik az, akármit teszek. Megmakacsolta magát. Erőszakoskodom, mondom magamnak, nézd, vénülsz, légy elnézőbb. Szeresd már egy kicsit ezt a kedves Jagót. Csak egy parányit kedveld meg őt. Nem megy.
Rokonszenvem, dühödt fejrázás közepette, útnak ered, s kiássa a dráma romjai alól
szegény, szegény, mélyre ásott Othellót. És hiába beszélek, veszekszem magammal, szidalmazom eszemet, lelkemet. Mondhatok, amit akarok, rokonszenvem konokul kitart amellett, hogy Othello felé hajlik.
Mit tegyek? Föladom a küzdelmet. Töredelmesen bevallom, nem is csodálom.
Végtére is, még ha „esztéta lélek: szépségrajongó” volnék, s azonnal a párduc pártjára állnék, azt még megmagyarázhatná szépségrajongásom, mely erkölcsi mivoltom kárára lehetne. De hát itt még csak párducról sincs szó. Akkor tulajdonképpen miről is van szó?
Az, hogy csikószerű, az sok mindent jelenthet – a csikó kivételével. Kár. Őszintén sajnálom. Csikó mellé talán oda lehetne csalogatni elcsámborgó rokonszenvemet. De e
mellé a csikószerű valami mellé… Jaj nekem, ha belefeszülök, akkor sem sikerül. Mégis megpróbálom. Több oka van, de most csak az egyiket említem. …..
Hatalmas példányszámú lapban szólnak hozzánk. Erre oda kell figyelni. Meg kell szívlelni a javaslatot. Tetszik, nem tetszik, kutatnom, keresnem kell, hogyan tudnék Jago mellé állni. Nem lesz könnyű. – Nem akarok kudarcot vallani. Minden igyekezetemmel, rábeszélő képességemmel dicsérem e drága, szilaj, áradó életkedvű Jagót. De, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan belebeszélnek lelkes szövegembe a halottai….«
Fejes Endre könyve – benne a két Othello-cikk – ITT olvasható.
Fejes Endre ezt a fejezetet a következő sajtóhírrel zárja:
»Utószó: Hétfői Hírek. 1976. április 5. Hétfő.
„Virágot Jágónak
A televízió a legutóbbi színházi világnap alkalmából közvetítette a Madách Színház nagy sikerű Othello-előadását, amelyben Jago szerepét Huszti Péter alakítja. Másnap reggel a kitűnő művész kocsiját a környékbeli nézők virágcsokrokkal díszítették fel.…”
A három pont után nem következett semmi. Aki a rövid hírt leadta, tudta a dolgát. Én is tudom. Kár, hogy nem áprilisi tréfa volt. …. Lám, a nekem reménytelen célt azért el lehet érni. Meg lehet szeretni ezt a kedves Jagót. De kár.
És ebben a hírben az előadás szerettette meg őt ily nagyon a nézők egy részével. Nem ártana talán komolyan venni ezt az egészet, és valóban visszatérni az előadásra és az előadás elért hatására.«
Feltéve: 2025. március 25.
7. A hosszúra nyúlt, és alaposan megkésve befejeződő megemlékezést azzal a nagyon fontos megállapítással zárom, amit Fejes Endre fent idézett írásában érthetően kimondott:
1) A színháznak óriási szerepe és ezáltal felelőssége van a társadalom formálásában;
2) A művészet célja és értelme csakis és kizárólagosan a polgárok jobbra való nevelése lehet. – Ez az a hitvallás, amit Bessenyei Ferenc is képviselt egész életén, pályáján keresztül, és amit minden más művésztől, elsősorban rendezőtől magától értetődően elvárt. És ez az, amit az 1960-as évek közepétől egyre ritkábban kapott meg tőlük.
Fejes így érvel tanulmánya „Még egyszer az Othellóról” című fejezetének végén: „Shakespeare azt is megmutatja, hogy Jagó felesége, Emília olyan ember volt, akinek a fölismert igazság kimondása, a szeretett halott tiszta emléke többet ért, mint férje és a maga élete. Igaz, belehal abba, hogy kimondja az igazságot. De halála ismét annak az életnek bizonysága, amelyikben Shakespeare hisz, amelyikben lehet és érdemes hinni. Tiszta, emberhez méltó életé. Azé az életé, amely akkor is van, létezik – mutatja meg s bizonyítja Shakespeare –, ha Jago-féle kisszerű gazemberek rágalmakat szülnek, látszatokat teremtenek, eltakarni próbálják a szemünk elől.” – Igen, pontosan ez az, amiben Bessenyei Ferenc egész életében hitt és harcolt, amiért dolgozott, amiért színpadra lépett, előadóesteket tartott, verseket szavalt és filmhősöket alakított: Tiszta, emberhez méltó életre nevelni másokat.
Az író, Fejes Endre e mondatokkal zárja gondolatait:
»Mit tehetett volna Jago Othello tisztasága, bőrszíne, életkora és a hazug velencei világ nélkül? Semmit. S mit tett így? – Igen fontosnak, tehetségesnek és okosnak tartotta önmagát. De a dráma végére kiderül, hogy sem nem olyan fontos, sem nem olyan tehetséges, sem nem olyan okos. Szerepe annyi, hogy mindig elmondja, milyen látszatot fog teremteni. Majd látjuk terveit többé-kevésbé pontosan megvalósulni. Majd újra őt látjuk, amint tisztességes ember álarcában csóválja a fejét, látva azt, amit maga tervezett.
Nézzük csak újra Jagót, e vacak kis embert. Mit is akart még? El akarta szedni Rodrigo pénzét. De hisz azt régóta elszedi. Jago szövi, szövögeti terveit, de oly okos elképzeléseibe hibák csúsznak. Csőd csőd hátán. …
Jago, a hitvány kis féreg, minden ügyeskedése, erőfeszítése ellenére is legfeljebb ideig-óráig képes eltakarni a valóságot. Megsemmisíteni, magához hasonítani nem tudja.
Shakespeare, a zseni, megnyugtat. Az olvasó, a néző e véres dráma végén bizonyságát kapta annak, hogy mindegy, mennyi látszatvalóságot kevernek ártó szándékkal a való élet fölé. A valóság az erősebb. Munkál a ráerőszakolt látszatok alatt, azután megrázza magát, s lehullanak, letisztulnak róla látszatok, ártó szándékok, hazugságok. S maguk alá temetik azt is, aki megteremtette őket. Sajnos, azokat is, akik áldozatai a látszatteremtőknek, hazugoknak, rágalmazóknak. «
Fejes Endre Othello-tanulmányának első része
ITT olvasható, a második (»Még egyszer az Othellóról«) pedig ITT
A fentebb feltett kérdésre: „miként, hogyan jutottunk el arra az erkölcsi, szellemi mélypontra, mely nem csak a "felvilágosult" nyugati világot, de Magyarországot is évtizedek óta uralja”, Egressy Gábor, Bessenyei Ferenc és Fejes Endre intelmei alapján ez a válasz adható: Az állam elhanyagolta a művészetet, a kultúrát, az erkölcsöt, az oktatást, a nevelést, egyszóval mindent, ami a polgárokból erkölcsös, gondolkodó, felelősséget vállaló, egyszóval, értékes lényeket képes nevelni. Ebben a rombolásban a művészetek, benne a színház- és filmművészet nagyon komoly szerepet vállalt. A nézőket erkölcstelen, hitvány produkciókkal rossz ösztöneik kiélésére buzdította. – És ebben a romboló munkában a Madách színházi Othello-előadása is jelentős szerepet vállalt.
Igaza van Fejes Endrének, amikor mindabból, amit látott, ezt a következtetést vonta le:
„Ez az Othello-előadás szerettette meg a játékos, velejéig erkölcstelen Jágót ily nagyon a nézők egy részével.” – Mert a színház, a film igenis hat az emberekre, vagy jó, vagy rossz irányba tereli őket. Vagy a valóság, az igazság felismerésére, vagy a hazugság elfogadására, megszokására tanítja meg őket.
Az 1973-as előadás egyik főszereplője ezen érvelésre két évtizeddel ezelőtt azt válaszolta, hogy „butaság” azt állítani, hogy a színháznak társadalomformáló ereje van. És évtizedek óta számos fórumon elmondja, hogy nem szabad elfelejteni, hogy minden embernek megvan a maga igazsága, tehát Othellónak és Jágónak is. Ez természetesen óriási félrevezetés, és azon alapul, hogy szándékosan vagy csak tudatlanul összekeveri az igazságot az egyéni érdekkel.
Az igazság kérdése nem mai: amióta ember él a földön mindig foglalkoztatta az embereket ez a kérdés. A legismertebb párbeszéd erről Jézus és Pilátus között zajlott le pont kétezer évvel ezelőtt. – Mel Gibson „A passió” című filmjében nemcsak az ő párbeszédüket, de ezzel kapcsolatban Pilátus és felesége párbeszédét is megörökítette: Pilátus, miután engedett a zsidóknak és kereszthalálra ítélte Jézust,
felkeresi felesége. A magába roskadt Pilátus ekkor ezt kérdezi tőle: „Mi az igazság?” Az asszony válasza a filmben így hangzik: „Ha nem hallod meg, senki sem mondhatja el neked.”
Ez a mondat már önmagában is elegendő tanulságul szolgál, de a jelenet még további fontos mondatokkal folytatódik: Pilátus mentségül saját „süketségére” azt kezdi el elmagyarázni, hogy „mi az ő igazsága”! És ezzel a magyarázatával feltárja mindazok lelkét, éljenek bármilyen korban, akik azért nem ismerik fel és el az igazságot, mert az igazság elfogadása nem felel meg az ő érdekeiknek!
A maguk érdekeit mindig az igazság elé helyezőktől származik ez a jó tanács (amit a televízióban én már számos művészembertől hallottam): „Kövesd, aki az igazságot keresi, de távolról kerüld el azt, aki azt állítja, hogy megtalálta az igazságot!” Az ilyen és ehhez hasonló szlogenek adják a mentséget ahhoz a becstelen vélekedéshez, miszerint minden embernek megvan a maga igazsága – a hős Othellonak éppúgy, mint az alattomos gyilkos Jágónak.
Csakhogy ez hazugság, az igazság súlyos eltorzítása. Az igazság soha nem szubjektív, soha nem függ attól, hogy ki és kinek és miért mondja. Az igazság maga a valóság, tehát teljesen, természeténél fogva objektív! Egy mindenki által felismerhető és érzékeinkkel felfogható tény! Következésképpen nem csak tagadni, de mérlegelni sem lehet!
Az igazság éppen mert valóság, ezt sugározza is magából. És az igazságból áramló sugárzást csak azok nem látják – amit Pilátus felesége felismert –, akik nem akarják meglátni az igazságot, mert az veszélyezteti az ő evilági érdekeiket. Mai korunkra pedig éppen az jellemző, hogy már alig akad olyan ember, aki nem tartaná fontosabbnak, sőt hasznosabbnak saját érdekeit, mint az igazságot.
Ugyanakkor az a valami, ami nem az igazságot képviseli, nem azt hirdeti, nem lehet művészet.
A Passióban látható jelenet tanulsága tehát ez: Aki szemben áll az igazsággal, és mégsem ismeri fel, annak sajnos hiába mond bárki bármit. Aki az előtte álló igazságot nem ismeri fel, annak azt senki nem magyarázhatja el, mégpedig azért, mert ő eleve nem is akarja megismerni!
A filmjelenet ITT tekinthető meg, a hozzá tartozó cikk pedig ITT
Az igazság mibenlétéről idézek egy részletet Turgonyi Zoltán filozófus „A filozófia alapjai” című könyvéből:
»Az igazság nem más, mint ismereteink megfelelése a valóságos tényeknek, a dolgok létének, annak a módnak, ahogyan a dolgok vannak. Az igazság oka, alapja, ismereteink végső mércéje tehát maga a valóság. … A világ bizonyos szerkezettel bír, bizonyos rendet találunk benne, s ez elvileg hozzáférhető az emberi értelem számára, s ennek mércéjéül kell, hogy szolgáljon. … A „józan ész” bizonyossága azért alakulhatott ki, mert vannak igazi, valódi, lényegi vonásokon és oksági összefüggéseken alapuló ismereteink.
Az ember természeténél fogva értelmes élőlény, s mint ilyen törekszik az igazság (a valóság) mind teljesebb megismerésére. … Másrészt társadalomban él, ami egyfelől azt jelenti, hogy tudását részben a már létező hagyományokból meríti, másfelől, együtt élve és működve más emberekkel, cselekvését, céljait összehangolja ezekével, bizonyos együttélési szabályokat, erkölcsi normákat követ. … Ugyanakkor az ember képes tudatosan is szembeszegülni az élőlény voltából fakadó törvényekkel. De ugyanez a helyzet a természetünknek az értelemmel összefüggő vonásaival is, hiszen nem mindenkire jellemző az igazság kutatása és a távlatokra tekintő, céltudatos cselekvés. …
Az emberi természet érvényesülése „rajtunk múlik”, képesek vagyunk mellette is, ellene is dönteni. … Ám nyilvánvalóan nem arról van itt szó, hogy szabadságunk azt jelentené: e vonatkozásban két egyenrangú lehetőség körül választunk! Hiszen az egyik esetben igent mondunk saját természetünkre, a másik esetben nemet! Az emberi világ rendjének működése szempontjából sem mindegy, hogy az emberek többsége melyik utat választja.
E szabadság tehát egyszerűen adottság, tény, de nem lehet egyoldalúan abszolutizálni, öncéllá, az egyetlen vagy a legfőbb emberi értékké tenni, mert ez természetünk egyéb, ugyanilyen alapvető tartozékainak „leépítésére” vezethet. … Ahogyan a társadalom több mint egyének puszta egymásmellettisége, ugyanúgy a közjó sem azonos az egyes emberek egyéni javának összegével. … Emberi természetünk „felszólítást”, „parancsot” intéz hozzánk, bizonyos normákat, cselekvésünk „vezérfonalául” szolgáló szabályokat ad, amelyek figyelmen kívül hagyása nem csupán azt jelentheti, hogy nem „valósítjuk meg” önmagunk teljes értelemben vett emberségét, hanem súlyosabb esetekben akár a társadalom pusztulását is okozhatja.«
Az idei megemlékezés búcsújaként álljon itt Feri vallomása a Baróti Szabolcs által 1999. január 9-én lejegyzett interjúból, mely ezt a címet viseli: „Muszáj ma Hunniában Herkulesnek lenni!” (Az egész cikk ITT olvasható.)
»Az elmúlt évtizedekben élhetetlen életet kényszerítettek ránk! Minden, ami lelki tápot, tartást jelentett, lehazudtak, bemocskoltak, oly nemzedékeket szabadítván rá az országra, amelyeknek senki nem adott semmi olyat, amiből emberré építhették volna magukat.
Az sem új gondolat, hogy a nézőtéren Jágók ülnek. Csak a jelenség elviselhetetlen változatlanul. Merthogy aktuális. Ez a „művészet” kiszakította az emberbabából a kócot. És csak azt mutatja fel, ami formátlan, szennyes és gyanús. … Valóban nem lehetett (lehet) tudni igazán: mi ezzel az antistílussal a szándék? Nem teljes emberek művelik, valami másról van szó, mint művészetről. Mert a művészet – ma és minden korban … kis győzelem a halálon, oly élmény, ami örömet és erőt csepegtet belénk, emberméltóságot nyújt! … Egy színésznek nincs joga elidegenedést szuggerálni, homályt hinteni a színpadról. Ma, sajnos, lassan már csak a sátán prófétájaként lehet sikert elérni!
Ötven évig napi húszórás készenlétben élve, estéről-estére úgy kellett „meghalnom”, hogy az tökéletes legyen! Én már nem tudok, nem óhajtok epizodista lenni, amolyan csetlő-botló buffó, aki nevetést csikar ki az emberekből, nem vagyok hajlandó Dózsát, Bánkot, Othellót, Galileit, Kossuthot, Széchenyit, és a többieket elárulni.«
Végezetül az újságíró, Baróti Szabolcs befejező gondolatai. »Muszáj... gondolkodik az ember hazafelé, ismét a ködbe fúródva... de mennyire muszáj itt Hunniában Herkulesnek lenni a magyar mítoszba kapaszkodva, erősen megvetve a lábunkat .. csendes, makacs méltósággal.
Élhető életet akarunk! … Szétbontani a hazugságok szövedékét. Tisztázni alapvető fogalmakat. .. Ledönteni a képmutatás és szolgalelkűség bálványait. Eloszlatni az agyvelőkből a butítás aljas mérges gázait, a hamis erkölcsi értékrend kancsalságát. Egy önnön nagyjaitól elmaradt, alávaló módon elmarasztalt népet felemelni. És bár – Adyval szólva: „dőltünkre Tökmag Jankók lesnek... meg kell maradnunk Herkulesnek!”«
(az utolsó rész képein Feri elsőnek Major Tamással a Nemzeti Színház 1954-es Othello előadásában (Major Jágó szerepében), a másodikon Törőcsik Marival az Élő holttest 1961-es előadásában, a harmadikon ugyanezen darab végén, a negyediken az 1984-ben képernyőre került Különös házasság című tévéfilmben Márkus Lászlóval (tudomásom szerint, ez a jelenet nem látható a filmben, mert Márkus László megbetegedése miatt más vette át a szerepét), a negyediken egyedül a Turista úti házában látható.)
Vége
Feltéve: 2025. június 5.
VISSZA
|